04.07 Fuji Na beúzhatok, egy ujabb vonalkát, az életben elkövetett fatális hülyeségek rovatba. Most hogy egy nappal odébb vagyunk, kipihenve magunkat, és a stresz is elmúlt, kezd lassan realizálódni bennem, milyen szerencsénk van, hogy ezt a tegnapi kalandot épp börrel megusztuk. Az elsõ hiba hogy április elején próbáltuk megmászni a Fuji-t korábbi alpesi tapasztalat nélkül, második, hogy nem szoltunk senkinek, így teljesen magunkra voltunk utalva, és amit még tudni kell, hogy itt nincsenek nyitott menedèkházak. Azok amik nyitva vannak a szezonban, mikor emberek tízezrei másszák meg, ilyenkor mind zárva vannak, de nem kicsit, fölcsavarozott vasajtókkal, és szögesdróttal, nehogy véletlenül be tudjál mennni, ha gond van. Reggel hatkor indultunk a szállásról, az eredeti zarándok útvonalat kivántuk bejárni, ami a Fuji-sengen szentélytõl indul. Mirre megtaláltuk, a szentèlyt, és elindultultuk felfelé az ösvényen már nyolc óra is elmult. Az út elsõ része egész egyszerü, egyenesen halad felfelé egy vízmosásban nyolc kilométeren keresztül kb. 600 métert emelkedve az Umageshi templomig ami 1450 méteren van. Innen tovább, már kissé kanyarrgósan emelkedik tovább az elsõ stációhoz, majd tovább a többihez. A második stációnál már stabil hóréteg borította az utat, de továbra is könnyen járható volt. A negyedik stáció környékén vehettem fel a kamáslim, mivel a hó elkezdett egyre mélyebb lenni. Nemsokára kiértünk egy útra, amit teljesen belepett a hó, csak a korlát teteje látszott ki éphogy, meg a kanyarokban a tükrök. Szerencsére a hó elég tömör volt, így nem sülyeddtünk bele nagyon, tudtunk haladni. Egy darabig a szerpentinen haladttunk, a túra útvonal, levágta volna a kanyarokat. Az ötödik stációnál, már elégé ritkás volt az erdõ, nagyábol kint is voltunk belõle, de ahol voltak is fák, ott már a lombkorona magasságában járhattunk a havon. Ki volt írva, hogy a szezonon kívül innentõl magunk vagyunk, és senki nem válal semmiért felelõséget. A fák teljesen eltüntek, és innentõl kezdõdött az igazi hegymászós rész. A hatodik állomásig még nagyából tudtuk használni a kiépített utat, itt ilyen kõzfogókkal szerpentint alakítottak, ki, amiknek a teteje, még úgy ahogy kilátszott, igy azokon cikcakban haladtunk felfelé. A hatodik állomâstól, azonban már csak az itt ott kilátszó poznák, és láncok segítségével haladtunk tovább,, ahol meg nem volt, ott amegkeményedett hó fellszinén meg meg csúszva, vagy mélyedéseket rugva bele, néha meg már a kezünket is a hóba vályva kapazkodtunk felfelé, a hegy kunyhók nyomvonalát követve. A nyolcadik állomásnál kb 3300 méteren lett vége a részemrõl a dolognak. Fél ött volt, már csak másfél óránk volt hátra, sötétedésig, és kráter pereméig újabb 400 méter. A szél is elégé edrõsen fújt már, és a hó is durván esett. Próbáltam meggyõzni Stickwoodot, hogy forduljunk, vissza hogy a veszélyes részeket, még világosban tegyük meg, de hajthatatlan volt, és elindult felfelé, én meg lefelé. Végül is sikerült leérnem sötétedés elött, az ötödik stáció vonaláig, de a hhavazásból közben szabályos hóvihar lett, úgy hogy teljesen eltakarta, a két órával korábbi nyomainkat. Nagy nehezen rátaláltam, a GPS-em segítségé vel a lefelé vezetõ útra, bár az erõs havazás miatt alig láttam valamit. Végül is este tíz óra felé értem le a szentélyhez, és onnan még egy óra gyaloglás volt a szakadó esõben a szállásig. Stickwood, végül is felment a kráterig, valamior fél hét felé érhetett fel szakadó hóban, vak sötétben. Elmondása szerint eléggé kalandos útja volt lefelé, szerintem szerencsélye volt, hogy megúszta éppen az egészet.
04.08 Kawaguchiko Nem csináltunk semmit, egész nap a tegnapi kalandukat pihentük. Az esõ is folyamatosan esest, tegnap óta. Pihi van, holnnap irány Tokió. Izgulok, nem tudom hogy fogom bírni, az embertömeget.
